Bugytól
A tegnapi nap nem született bejegyzés (ugyanis egyikünk sem írt semmit :), és már egyébként is elvesztettem a fonalat, hányadik nap is van – a számozás különben is a Petrával közösen utazott időt jelezte. Én már december 23. óta úton vagyok, vagyis ez a 17. napom. Nem gondoltam volna, hogy később érek „haza”, mint a Petra. Jelenleg Laci barátommal autózunk Buffalo irányába, talán félúton vagyunk, de még van jó három és fél óra hátra. Pálmafáknak, sivatagnak nyoma sincsen: hó szállingózik a fagyos, estébe kóstolgató szürkületben.
Tegnap egész nap egyedül bóklásztam Manhattanben, ami meglehetősen furcsa volt – nem kellett senkihez sem alkalmazkodnom, de nem is tartott senki szóval és mosolyogni is csak a saját gondolataimon tudtam. Esős, szürke idő volt, de ennek ellenére jól esett bóklászni a Central Park kihalt sétányain, majd elmélázni a Metropolitan múzeum zajos termeiben kiállított műkincsek előtt. Este aztán ritmusváltás volt – Zsuzsával (akivel a karácsonyt töltöttem, illetve akinél Petrával is aludtunk) és kollégáival találkoztam egy csak helyiek által ismert, a hömpölygő forgalomtól elrejtett ír kocsmában. Zsuzsával különösen jó volt találkozni, egyáltalán nem számítottam rá, hogy ilyen hamar viszontláthatom.
Az előző bejegyzésemben írtam, mindig kiderül, hogy sorsunk szövete mennyire gyakran, váratlanul és kiszámíthatatlanul összefonódik más emberekével. Néha csak egy villanásra, mint mikor két vonat megáll egymás mellett, és két ember tekintete összefonódik addig, míg a szerelvények továbbindulnak, két távoli célpontjuk irányába. Máskor pedig egészen markánsan benne marad a nyom a szövetben, úgy, mint a minta a kötött pulóverben. Itt van mindjárt Laci. Ő az erdélyi Margittáról származik, onnan, ahol 1944-ben a nagybátyám házasodott, mert ott volt katonaként állomásoztatva. Mivel kimenőt nem kapott, a család leutazott Budapestről, hogy a fiatalok megházasodhassanak. Laci Margittán többször hallotta ezt a történetet a katolikus pap szájából. Nyáron én is jártam Laciéknál Margittán, és most úgy hozta a sors, hogy a rokonság long island-i házában szállhattam meg két éjszakára.
És itt van Gábor és Ági, akiknél Kaliforniában voltunk három napot. Gábor könyvét úgy kaptam meg évekkel ezelőtt valakitől, hogy még nem ismertem annak íróját. Gábor élettörténetét írta meg: hogy élte túl a holocaustot és az ötvenes évek kommunizmusát, majd miként menekült el Magyarországról. Tavaly találkoztunk először Buffaloban, majd levelezésbe kezdtünk és meghívott Los Angelesbe. Az út alatt több hasonló, többnyire megfogalmazhatatlan találkozás gazdagított bennünket, melyeknek emlékképei, érzelmi töltései most fel-felvillannak bennem.
Csúnya közhely, hogy az egész élet egy utazás, de nagyon igaz. Valóban állandóan úton vagyunk, és gyakran nem tudjuk merre is tartunk. Most én sem tudom pontosan merre tartok, fogalmam sincs, mit fogok csinálni egy hónap, vagy egy év múlva. De tudom, hogy sok ajtó nyitva áll előttem, és talán a zárt ajtókhoz is van kulcsom, csak meg kell találnom a megfelelőeket, a megfelelő kulcslyukakhoz. Különleges élmény volt, hogy váratlanul New Yorkban találtam magam tegnapelőtt, és alig kiszálltam a gépből, már tudtam, van, aki vár rám és lesz hogyan hazajutnom. Ez a két nap – színházi nyelven – a turné jutalomjátéka volt.
